Négy nap Palócföldön

2012.10.20. - 2012.10.23.

Abban bízva szerveztem meg ezt a túrát, hogy a hosszú hétvégének köszönhetően, talán többen fognak majd velünk tartani! Nem így lett, maradt a három fő, amiből kettő kicserélődött (Szilvi és Attila helyett, most Anikó és Robi tartott velem), valamit bővültünk egy újabb négylábúval! A túra útvonala mentén sikerült mindhárom éjszakára szállást találnom, de ennek ellenére a hátizsák nem lett jelentősen könnyebb (most csak 17 kg), mivel az elmúlt utak tapasztalat alapján, teletömtem kajával!

Első nap:
Reggel még majdnem négyen találkoztunk a Stadion Buszpályaudvarnál, de mire odaértünk már csak hárman maradtunk. Mint azt az előbb már írtam, egy kutyával azért sikerült feltornászni a létszámot, amiből aztán kisebb kalamajka keletkezett, mivel a Volán szabályzata szerint egy buszon egy kutya utazhat! Szerencsére két busz indult Mátraverebélyre, így, ha külön is, de egy időben, reggel kilencre megérkeztünk.
A verebélyi buszmegállóban meglepetésünkre, még két túrázóval találkoztunk, de ők az ellenkező irányba indultak, a Mátrába.
Mátraverebélyt a 21-es főút  szeli ketté, mi most az északi, a helyiek által csak Chicagónak nevezett településrészen indultunk neki a túrának. A név nem véletlen, az itt élő kisebbség nem békességéről ismert. A reggeli köd még ült az utcákon, furcsa tekintetek és egy-egy megjegyzés kíséretében jutottunk el az erdő széléig.

Előttünk a favágó család

Itt azonnal egy családdal találkoztunk, akik a vállukon keretes fűrésszel igyekeztek velünk együtt az erdőbe. Egyértelműen fatolvajok voltak, de ügyet sem vetettek ránk! Az erdő, inkább rekettyés, tele van járatokkal, ami nem a túrázók, hanem a helyi "favágók" szorgos tevékenységének egyértelmű jele.
A család lemaradt, mi is mentünk az utunkra. Ekkor botlottunk az erdőben a vadászra és a két rendőrre, akik felfegyverkezve, lesben álltak, hátha valami az erdőbe nem illő tevékenységet észlelnek. Kis beszélgetés, és némi információcsere után, a magyar valóságot hátrahagyva indultunk tovább Sámsonházán át Nagybárkány irányába. A faluba vezető úton újabb túrázókkal találkoztunk. A pecsétért kis kitérőt kellett tenni a kék jelzésről a Zsuzsanna presszóig, ami épp zárva volt (csak korán reggel és este van nyitva), de a hangos kutyaugatásra a szomszéd házból egy segítőkész roma srác végül megszerezte nekünk.
Nagybárkányról újra vissza az erdőbe, ahol az út dombra fel, majd le, majd egyre inkább felfelé vezetett, míg el nem értük a Tepke csúcsán álló kilátót, ahol kis pihetőt tartottunk.



Az enyhén párás idő ellenére, a kilátóból csodálatos a kilátás a Mátra északi oldalára, valamint a Cserhátra.
A csúcson még pálinkáztunk egy kicsit, majd tovább indultunk a következő pecsételő helyre a Negymezőpusztára. Ide szinte végig lefelé vezetett az út, és mivel ránk sötétedett, úgy döntöttünk, hogy a műút helyett a szántóföldön átvágva jutunk el a Bableves csárdáig. Itt jól bevacsoráztunk, pecsételtünk, majd tovább gyalogoltunk, immár tök sötétben, minden világítóeszközünket bevetve az országúton Alsótoldra, ahol a Told-Gold fogadóban töltöttük az este hátralévő részét, néhány megérdemelt sör és egy kis Jameson társaságában, majd az éjszakát is töltöttük.

Második nap:
Reggel kipihenten ébredtünk a kényelmes és meleg szobában, bőséges reggelit kaptunk, majd újra útra keltünk. Egy rövid szakaszt ismét az aszfalton kellett gyalogolnunk, de hamar beértünk az erdei útra Felsőtold határában. Itt egy kis lankás út vezetett a színes erdőn keresztül, majd egy nagy legelő után elénk tárult Hollókő vára!

A hollókői vár

Itt, mint minden kiemelt látványosság környékén rengeteg kirándulóval találkoztunk, majd lesétáltunk Hollókőre. A településről mindenki hallott, a világörökség része, igazi látványosság, részletekbe nem is bocsátkoznék, mivel a falu honlapján minden információt megtalálhat az érdeklődő. A kocsmában egy gyors pecsét, egy sör, majd be az ófaluba. Itt az egyik udvarban a palócok eledelét laskát sütöttek egy vaskályhán, amit gyorsan meg is kóstoltunk, kacsazsírral és sok fokhagymával! Hétvége lévén rengetegen voltak, de szerencsénkre találtunk egy szabad asztalt a Vár étteremben, és egy finomat ebédeltünk.
Hollókőről kifelé menet egy banyával kisebb szóváltásba keveredtünk a kutyák miatt! Nem, nem azért, mert odaszartak a portája elé, hanem mert szerinte többre becsüljük a kutyát, mint az embert! Szerinte...
A rövid kis közjáték ellenére jókedvünk töretlen és újra irány az erdő, fel majd le, és újabb túrázók! Hihetetlen, ennyi emberrel már régen találkoztunk a természetben! Épp a gyönyörű Gyertyános felé tartottunk, amikor először ütötte meg a fülünket a cross motorok hangja! A Nógrádsipekre vezető úton szinte végig hallottuk őket, és láttuk a nyomaikat a sáros földön, egyszer keresztezték is az utunkat (két motoros és egy quados). Nem hiszem, hogy legális lenne ez a tevékenységük itt!?
Nógrádsipekre egy nagy dagonyán át, nyakig sárosan érkeztünk, ahol az első házak egyikéből, hangosan üdvözölt egy idős néni minket, olyan igazi hétköznapi palócos öltözetben, és útbaigazított minket, hogy merre találjuk a szállásunkat. Néhány házra ott várt minket a Doboskút vendégház, ahol a szállásadóink már lobogó tűzzel fogadtak bennünket, mivel délelőtt a telefonbeszélgetésünkkor említettem nekik, hogy szalonnát szeretnénk sütni vacsorára. Nagyon kedvesek voltak, rövid időn belül magunkra hagytak minket, tüzeskedtünk, vacsoráztunk és pálinkáztunk egy kicsit a tűz mellet, majd jól megérdemelt pihenőre tértünk.

Harmadik nap:
Reggel 10 körül indultunk, először be a kocsmába, pecsét, majd irány Cserhátsurány. Az ide vezető út nem túl érdekes, de a csapadékos időnek köszönhetően rengeteg gomba bújt ki a földből az út mentén. Ha ismerném őket, biztos jó gombapörköltet csaptam volna össze belőle vacsorára, de mivel nem, inkább vettünk egy kis krumplit a boltban, a fóliás mindeneshez, amit este készültem megsütni Szandaváralján.

Gomba, de milyen?

Cserhátsurányban a Jánossy kastély mellet vezet az út, ma már magántulajdon, ezért közelebbről nem tudtuk megnézni. Így hát irány a pecsét őrzője, a Vadász söröző. Itt szintén nagyon kedvesek voltak, beinvitálnak a kocsma hátsó udvarába, ahol kis fedéllel ellátott padokon tarthattunk pihenőt. A faluból kivezető úton egy kis diózás a friss termésből, ahol újabb túrázókkal találkozunk, immár háromnapos utunk során többel, mint az eddigi közel három hét során!
A szántóföld melletti útról hamar rátérünk az országútra, ami egészen Terényig visz minket, a Kéktúra új nyomvonalán. Ez kb. 3 km aszfalton való gyaloglást jelent, de érthető az útvonal módosítás, ha meglátjuk és keresztül megyünk a kis falun. Az út baloldalán szépen felújított jellegzetes Palóc házsor, majd kicsit beljebb szintén a régi hagyományokat őrző udvarok között vezet kifelé a kék jelzés.
Szandaváraljára innentől dimbes-dombos tájon vezet az út, a távolban őzeket látunk. Kb. egy óra gyaloglás után meg is érkezünk a faluba, ahol a pecsét már igen kopott, de még épp használható állapotban lóg a buszmegálló egyik villanyoszlopán. Itt egy kedves építész ismerősöm modern, újra értelmezett palóc házában szállásoljuk be magunkat, ahol az épp vendégségben lévő család fogad minket. Mivel lassan besötétedik, gyors tűzrakás és vacsora készítés. Alufóliába csomagolok a krumplival együtt minden ehetőt, amit még a hátizsákunkban találtunk. Mondanom sem kell, persze szénné éget, de így is jót vacsoráztunk vendéglátóink körében. A családfő, Ákos, szintén nagy túrázó, így a maradék pálinka és néhány pohár bor után késő estébe nyúló kellemes beszélgetéssel zárjuk a napot!

Negyedik nap:
A reggelit ismét vendéglátóinkkal együtt költjük el, majd csomagolunk és irány Szanda vára. Az utca végéből a legelőn keresztül is megközelíthető a vár, ezért úgy döntünk, hogy a kék jelzés helyett egy alternatív úton indulunk, így a település felett lévő Mária forrást is útba ejthetjük, amit az eredeti útvonal elkerül.
A felfelé vezető út utóbb csatlakozik a hivatalos kék jelzéshez, ahol egy foltos szalamandrába botlunk. Innen már csak néhány méter és fenn is vagyunk a romoknál. A vár nagyon rossz állapotban van, de a kilátás feledteti velünk sanyarú sorsát!

Szanda vára és a panoráma

Innen már csak egy rövid séta Becske, az út szinte végig lefelé vezet az erdőben az utolsó 4 kilométeren. A pecsételő helyet hamar megtaláljuk a településen, de zárva, életnek semmi jele. A szomszéd fagyizóban kedvesen fogadnak, náluk is van pecsét, így megoldódik a probléma. Itt felfaltuk a sütemény készlet jelentős részét, majd hamarosan csatlakozott hozzánk a családom egy része, mivel ők hoztak haza bennünket. A busz csak este hatkor indult volna, ezért szerveztem most extra segítséget.
Hatalmas szerencsénk volt a négy nap időjárásával, végi sütött nap, néha még szinte melegünk is volt, és ez így október vége felé igazi ajándék volt számunkra!

Remélem a legközelebbi alkalommal is ilyen kegyes lesz hozzánk a természet, és ilyen feledhetetlenné teszi a túránkat! Hamarosan folytatjuk, hiszen jön a novemberi eleji hosszú hétvége! :)